Imádom az eső illatát, ahogy keveredik az orgonákkal, kimossa az utcákat, kisimítja az arcomat. Mintha megnyugodna a föld, megújult erővel párologna belőle a tavasz, nincsen harag, csak legombolom magamról, ami a múltba rántana és dagasztana torkomba panaszt. Senki iránt nem érzek egy apró rosszat sem, pedig hányan tarthatnak tőlem. Akit én valaha szerettem soha nem felejtem. Nem tudok senkire, közömbösen, mint egy megkopott metrósínre tekinteni. Csak hagyom némán és figyelemmel, hagy dobogjon bennem mi életre kelt. Elmúlik, ha kell. Most megint nyugodt vagyok, mosolygok, köszönöm a vacsora is egy újabb szentség volt. Csak békésen dőljünk bele sorsunkba, mint egy hullám-fonta hintaágyba, szombat délutáni szelőbe takarózva. Fáradtságtól mámorosan, hazataláltam. Nincs miért aggódni, minden megy a maga útján, sokszor túlságosan csak lefelé nézünk, görnyedten. Az út porát pedig, mi lábunk tapossa összetévesztjük az ösvénnyel, ami végül mindig szívünk felé kanyarodik el. Mindenki arra vár, hogy valaki jöjjön és végre megszabadítsa, megváltsa, de amíg keresünk nem halljuk, hogy kopogtatnak, üres otthonunk előtt rostokolnak. Mindig is ott vártak ránk, némán, de türelmesen. Mindennek a holdsötétben érik meg az ideje. Milyen kellemes volt a Margit-szigeten a lombok alatt a kis beszűrődő napsütést keresni vagy a ligetben órahosszat az égkékjébe bámulni. Otthon a focipályán kiterülve is éreztem már, hogy csak karnyújtásnyira van az ég és ha kérem alább ereszkedik.
Te meg a Világ
Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
Sivatag edzett. Kezdted érteni
a gondolat örök szeme alatt
a földi sorsot és magányodat,
s tested, egyetlen birtokod, hazád,
s aki azt is feldúlja, a halált,
s ami addig is őröl s isteni
fölöslegeid sorra elveszi,
vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
a Célok s Hasznok népét, és megint
az oltó mámort, a perc gyönyörét,
a nők irgalmas kábítószerét;
s elűzted a lélek vámpírjait,
és megszeretted a hajnali víg
rigófüttyöt, és lettél, ami vagy:
Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
szeretkezés érzékeiden át
a mindenséggel: Te meg a Világ.
Idétlen parancsok
A szép nőt csak könnyebb meglátni; csak
gyorsabb, egyszerűbb; a vágy hamarabb
köréje szövi a harmóniát,
köréje azt a titkos glóriát,
mely gyógyít, zsongat, üdvözít s emel,
mihelyt fényének részese leszel.
A szép nőt csak könnyebb kívánni: csak
kényelmesebb; hisz kész álmaidat
igéri; bár, hogy szép, hogy gyönyörű,
többnyire ábránd, zsarnok, kényszerű,
nem a tiéd: tündérek és manók
visszfénye benned, illusztrációk
emléke tán, s mozgásé, szemeké,
ki tudja milyen villanásoké,
melyek idétlen irányítanak.
A szép nőt csak könnyebb szeretni; csak
gépiesebb és közönségesebb.
Az édes őrület másból ered.
A legfőbb boldogság
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké -
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué Fi és Kleopátra se tud.
Szabó Lőrinc
Kezdjük valami vidámmal. Ma azt hiszem teljességgel átéltem ezt a számot, mindössze öt percig tartott, de...most már újra hívő vagyok.
Most pedig szimplán, az asztallapra borítom a szavakat, nem pattognak szét mint az acélszögek, nem szúrnak, csak hidegen szétgurulnak, én meg a szájam szélét nyalogatva válogatok. Most nincs kohó, csak hűvös mozaikkockákból illesztem össze a sorokat. Gyorsan megkötnek, a szavak széle még érdes. Nincs forroságban párolgó horizont, nincsenek önmaguk formájába zuhanó szavak, nem lökdösöm tovább a szív peremén a lávakőként égető sóhajokat.
We are leaving broken hearts behind. Mystfy me.
Vasárnap Mácsai Pál előadásában hallgattam meg az „Azt meséld el, Pista!”című darabot. Zseniális volt. A színpad közepén egy kipárnázott antik szék várta nézőket. Mesélni fognak, hm, szeretem. Még le sem ült Mácsai, de Örkény szinte azonnal megelevenedett, mintha a bőrébe bújt volna. Alig telhetett el fér óra, a történet már szinte teljesen körbe ölelte a nézőteret: tisztán láttuk magunk előtt a havas Don-kanyarban ülve, a márványos szemekkel megfagyott katonákat, a sáros kezük miatt a hónuk alól kenyeret harapó munkásokat, amint épp szünetet tartanak Sztalinváros építésében.
Tudod, aki tud írni, annak írnia kell, mert imádjuk a történeteket, imádjuk a humort, a mosolyban olvad fel a két világ, az emberek a mese köré gyűlnek, egy kis meleg és mondhatjuk: „Egye fene az élet mégis tovább mehet”. Ez a fajta alkotás sok energiát emészt fel és a sajnos csak az őszinteséggel kel életre. Egyébként halotti maszk és dadogás, vagy kiadjuk magunkat vagy beszorulunk a sorok közé, az összetákolt történetünk, mint egy labilis farakás omlik össze, csuklónk roppan a legördülő rönk törte össze.
Nem mindenkinek mondanám ezt, de ha a lufis blogodat kitörölnéd az hatalmas butaság lenne, valami olyasmit tennél mintha levágnád a jobb kezed. Egyébként pedig semmit nem oldana meg az égvilágon. Erővel, taszítással soha nem lehet az érzelmeket kezelni, nem lehet csak úgy elnyomni és letagadni őket. Persze van, aki így csinálja, annak olyan jól sikerül ez a taktika, hogy adott esetben megszólalni sem tud, néma harangzúgáshoz hasonlít a lelke, belülről törik össze a szíve.
Az út széles és messzire vezet, tekerd magadra a köpenyed, tudd, hogy te vagy a szél, ha akarod simogatsz még, ha akarod hurrikánként fákat tépsz szét.
Try da make me go to rehab an I say no, no, no...
Nem megy? Hogy is menne? Mindig is két lépésben láttam előre hova kanyarodik majd a sorsom, sarkamban már pattogtak a kövek, ahogy zúdult lavinaként a kőkörgeteg, de én mentem utána, át a falakon, szorosan testemhez fonott kiáltásokkal. Kívánok és kapok, mint egy gyerek, ha akarom megadatik, de tudom előre, hogy fogom hazugsággal égetni a kezeket, némán állok és mégis nevetek. Őrültség? Azt tudom milyen, túl korán is megkóstoltam már, ízlett, izgalom, ahogy a hideg futkározott a hátamon, boldogság nem volt, csak fájdalom. Ezt most hagyjuk. De itt belül melyik sötét kútba lökjem ami elpusztít mindent mit nem akar, kiégeti a retinámból kedvesem tekintetét, vörösbe festi, de csak az övét. Löknélek, taszítalak, de nem lehet. És várom, hagy hulljanak a kőlapok, szívemen megtörnek, megrepedt, de eltemetni nem lehet. Figyelek és kérek, nyújtom a kezemet, nem tudom már, hogy vágy vagy szeretet. Él bennem, mint napfelkelte, mindent minden reggel lángba borítva. Egyenes az út, újra a nappal szembe, emlékekkel kikövezve. Nem megyek, soha többet egy perce sem szeretlek, inkább kitaposott szívemben egy helyben toporgok és gyászolok. Várom, hogy csoda történjen, ebben a legkietlenebb világban.
Nem fog. Most nem, türelem, hagy keljen újra életre a mosoly a kis szívemben.
És az élet megy tovább, soha semmi nem fogja megállítani, mert ez a dolgok rendje. Ezt jól jegyezd meg. De hiába vagy bölcs és ravasz, saját sorsod ki nem játszhatod. Egy kérdést tégy föl magadnak csupán. Mikor jött el a kedveseddel a tavasz? Mikor voltál őszintén önfeledt, nem csöppent könny és szorult torkodon a harag? Csupán egyetlen értelme van az életünknek, a többi tagadás, míg fel nem ráz hazugságból a valóság. Ha egyszer megadatik a boldogság éljünk vele, mert ritka dolog a kegyelem, gyönyör és csoda a szerelem. Eldobhatod, de soha meg nem tagadhatod. Veled él percről perce, a boldogság nem költözik, az emélkeid tovább szeretik. Lassulhat a zene, mosolyoghat kedvesen, akár ölelhet is hevesen, gondolatban mégis máshol jársz kedvesem.
Miért állunk mégis a boldogság útjába? ŐSZINTÉN?
Büszkeség. Szebb, mint a szerelem? Fegyelem. Magányban töröm kenyerem. Miért?
Ugyan.
Ma este a Holdudvarban jártam. Láttam, a boldogság törékeny, percenként lebbent előttem, de legalább az enyém lehet. Én merek élni, ostobaság bármitől is félni. Küzdünk, de mégse mi döntünk. Megnyugodtam. Az élet megy tovább, soha semmi nem fogja megállítani, mert ez a dolgok rendje.
De én merek visszanézni, ami szép hagyom, hagy éljen bennem, amíg kedve tartja derüljön, ha kell sodorjon újra a szerelem karjaiba az életem.
Nincs itt baj, hidd el nekem, csak megyünk át az életen,
Néha rossz, aztán megszokjuk már:
A szerelem jó, a szerelem fáj,
A szerelem szép, a szerelem fáj,
A szerelem jó, a szerelem fáj.
Presser
Mi van, ha tévedek, de mi van, ha az élet tévedett? Ugyanolyan törékeny az élet, mint, amilyen erősen hiszünk benne, hogy van valami lényeg. Létezik legalább egy kicsiny isteni szikra, ha már minden a vágyak perceibe lett forgatva.
Le tudnám írni, de minek, kinek? Magamnak már fáradt vagyok, érzem pedig belülről még dörömbölnek a szavak. Tegnap végre sikerült elszakadni az írástól és a bűvköréből, hirtelen mint megáradt folyó, eltöltött a szabadság. Kilökött magamból és beköltözött a tavasz, nem kell minden nap a kőkörgetés, csupa berögződés. Figyeljem, hogy figyelnek-e? Nem. Elég, hogyha ő figyel és átölel.
Most alszom, jó éjt
Figyelem!
Aki csak a szép meséket szereti, az ne olvassa ezt tovább!
Ismeritek azt a történetet, mikor a kisherceg fogja magát, unalmában odamegy a rózsájához, gyökerestül kitépi (mert még arra is lusta, hogy szépen letépje) és miután félig kiszárította, ásít egyet és kidobja a kukába? Nem ismerős? Az igaz, nem valami szép mese. De azért néha az ember fél füllel hall ám ilyenekről vagy netalán bele is csöppen az ilyenekbe. Ez a „megszelidíteni és megszeretni” túl sok energiát igényel ezekben a dolgos hétköznapokban, nem beszélve a felelősségről, meg a döntés súlyáról (majd beleszakad a szívizom). Nem baj, vannak helyette más mesék, sokkal idilliebbek, amiket kitalálunk, néha kiöklendezünk magunkból, nap mint nap. Vajmi kevés köze van a valósághoz, mégis olyan szép mint a rózsaszín kockás műanyagterítő (egy döglött léggyel a lángos mellett). A önmesék szalagfüzére olyan hálóba köt minket, amit már csak úgy tudunk letépni magunkról, ha vele együtt magunkba is belevágunk. Hohó, miért is akarnák letépni? Ki beszél itt őszinteségről? Fogod be! Ezeknek a meséknek a ránktekeredett hálóját soha nem nyirbálnánk meg, nehogy elmetsszük vele együtt a belegabalyodott életfonalunkat is. A történetek nélkül halottak lennénk, csak tátognánk, mint a partra vetett potyka a tűző napon (de ez esetben most nem dobják vissza a folyóba, sőt még egy macska is rátalál és elkezd játszani vele).
Most a jön a gusztustalan rossz érzés, meg a „de ez most én?”. Pedig ezek csak szavak, egymás mögé rakva, latin betűkböl megformálva, óvodás hasonlatokkal és képekkel. Kizárt, hogy ez bárkinek is többet jelentsen, mint a Metróban egy rövid cikk az „etanolos benzin népszerűségéről”. Vagy mégis?
De. Mégis.
Egy újabb hedonizmussal töltött nap első felvonásán vagyok túl, amit még most, az írás közben is csak tetézek azzal, hogy egy pöttyös túrórudit majszolok, gyorsan, két falatban. Ennék még egyet-kettőt, de már elfogyott, sajna. Ha valakinek még épp van dugiba egy és amolyan adakozó kedvében van, akkor plíz fénypostán küldjön nekem egyet, nyitom az ablakot. Szóval, kezdek egy kicsit meglepődni. Brazíliában, Japánban meg Kínában ki olvassa az én blogomat? Kíváncsi vagyok. Ahhoz már kezdek hozzászokni, hogy Amerikából - amennyira kiveszem Washington D.C.-ből - már nap mint nap idetévednek és így az amcsi olvasótáborom már a 20 százalékét teszi ki az összes látogatónak. Welcome my friends.Vagy csak arra tévedt a net és így ez pusztán optikai csalódás. Nevermind, here comes another piece of literary criticism in English, of course.
Written on the body
The little streets were narrow and straight, but as soon as she made them they flooded. Sometimes she held toilet tissue to catch the blood, but she liked to let it run too. The trick was slice at just the right depth. Not too light, or the cut yielded too faint a line of red. Not so deep it rose and gushed over so fast you couldn’t see the street (Morrison, 260).
I am going to focus on a small segment of Morrison’s Paradise to analyze the characteristics of Seneca’s self-mutilating writing method and to show that black women must manipulate their body and draw energy from their corporeality to liberate themselves from the grasp of power. Seneca unconsciously realizes that she has to go through a metamorphosis as to unearth her ’true’ self with the aim of resisting and deconstructing the economics of power which contributed to their sexual abuse and brutalization.
Women must write through their bodies, they must invent the impregnable that will wreck rhetorics, regulations and codes… Such is the strength of women that, sweeping away syntax… (Ed. Warhol&Price, 1991, 342)
Her struggle presents a narrative of pain as Seneca tries to create an identity out of her body via transforming it brutally. Seneca tries to create new pathways, streets via she can find her way back to herself. She tries to navigate using her own body as a map. She is struggling to create a reality by drawing up a world on her flesh:
Although she had moved the map from her arms to her thighs, she recognized with pleasure the traces of old roads, avenues that even Norma had been repelled by. One was sometimes enough for months. Then there were times she did two one day, hardly giving a street time to close before she opened another one. But she was not reckless. Her instruments were clean, her iodine…plentiful. And she had added aloe cream to her kit (Morrison, 260).
Although it is not only her victimization that is inscribed on her body. Her body becomes the text of crimes committed against millions of Afro-Americans. Seneca is opening up various streets without leaving her body totally regenerating. The text of the history of the African-Americans is torn up again and again and the repeated brutalizations are inscribed in her wounds:
Her blood was fairly easy to hide. Like Eddie Turtle, most of her boyfriends did it in the dark. For those who insisted on answers she invented a disease. Sympathy was instant for the scars did look surgical (Morrison, 261).
The object of my observation is primarily that Seneca uses l’écriture féminine as an aid to disperse to neutralize the fixations of the body caused by regulations. Writing from the body is a mean to fight all whom is considered slavers in order to get rid of the haunting past and free the colored people imprisoned in the past hence “the past is also reconstituted through bodies” (Ryan, 2000). The manipulated shapes of the slaves’ bodies blocked them to express themselves as full human beings. Consequently, they could live only a half life as their bodies were under control and marked. Their struggle and pain marked their bodies, which were deprived of all the joy that the body could receive. The scars made their bodies fragmentized as their skins could not endure the injuries. The slaves bodies started to crumble away as the frequent tortures forced their skins to ’peel off’. The immense suffering they experienced physically not only deformed their bodies, but silenced and paralyzed their corporeality as well. A totally different culture superimposed its rules and regulations over their physical selves to integrate the underprivileged blacks into the system. However, the mastery of the body can empower women to overthrow domineering ideologies: …it will give her back her goods, her pleasures, her organs, her immense bodily territories which have been kept under seal… (Ed. Warhol&Price, 1991, 338)
First of all, it must be stressed that Seneca’s endeavor to overwrite her body poses difficulties as to be successful the method of ‘writing from the body’ has to energize writing and negate successfully those powers which contributed primarily to the constitution of the body. The female body cannot be considered as a blank page hence it is already written, it is formed, shaped, manipulated and adjusted to the norm according to the laws of power. Consequently, it means that female bodies could be only re-written. Female body is a page, a textual site that is formulated through the rules and standards of law, in other words, the body is elaborately molded into shape, copied imitating a stereotypic model. The instruments of biopower simply fashioned female body to an up-to-date product
Seneca’s unconventional self-mutilation is represented in Morrison’s fiction as a means of writing and conveying meaning, a locus for contemplation in a written form. The way she interprets and translates events into an exceptional body language is depicted as a mode of writing. To be more precise, the fact that she draws a network of streets on her body with scalpel is portrayed as the activity of a censored writer whose vocabulary is too expanded to be published. In other words, Seneca turns to an author every time she makes use of her own blood as an ink. Through the act of self-inscription she reclaims power to change the course of events and attain immunity from the violent interferences she experiences. Her desperate deed to gain control over her own life and step out of the past of blacks result in the formulation of an inner world which is accessible only through her body. The surface where power affects her and distorts her identity is the same portal via she makes an attempt to repel, erase and overwrite the manifestations of power.
Seneca recognizes that she could only perceive the full dimensions of reality if she translates it down to the language of her body. Due to the economics of power, her body has become sensitive to the manifestation of power and decisive political events. It is a tragic revelation that she must brutalize her body in order to be capable of taking account of what is happening to her. She must rewrite herself to be able to relate to the world. Seneca endeavors to counter the overwhelming effects of power by overwriting her body by the flow of blood. Her body is a channel via she gives voice to her sorrow, doubt and pain. Seneca’s reaction is to transform her skin into a parchment on which she starts to map out world and makes “a powerful alternative discourse possible: to write from the body and to recreate the world (Ed. Warhol&Price, 1991, 361).”
This act of self-branding is a desperate search for an escape out of the life which is turned into unintelligible maze with no points of reference except for the crimes committed against the communities of blacks. Seneca’s body undergoes a metamorphosis which enables her to utilize it as an ever-evolving and expanding map. As a result of this wretched transfiguration, Seneca’s skin is turned into a textual site which perceives and registers all the impacts that power exercises on it through its various. On the contrary to these imprints, her body will function as a guide, which helps her to navigate and orientate in the world. With the systematic application of her skin she makes an effort to revert the influence of power instruments.
As we have seen there is an urge in Seneca to alter her body through violent procedures and directly cause wounds to herself to be able to get rid of the practices of power which make her subservient. As if the only possible way to reconfigure power affecting her body and regain authority over it was to repeatedly cut herself. The only means available to her to detach from the economies of power is to directly engage in a fight with her own body to erase the past of African Americans and create a comprehensive and authentic world via corporeality.
Seneca enters into a preverbal communication, she does everything to transgress the normal means of communication and boundaries of language and get into a direct contact with her body. Seneca begins to build up her own corporeal narrative, which act functions as a defense mechanism to destroy the bonds of her victimization. She realizes that the medium itself, her body, has to be ruptured, injured and annihilated as not to be exposed to the governing power constructs. Her scars display the wounds she suffered in the battle against the violence of patriarchal law.
Még egy óra és indulok haza. Ugyanis a világon csupán nálunk, meg a cseheknél van már csak nyitva a tőzsde, más börzéken sokkal komolyabban veszik a Nagy Pénteket. De mielőtt lelépek, felveszem a jól megérdemelt hétvégi zsét, amit már látom, hogy egyazegyben el is fogok költeni hétfővel bezárólag. Amint hazaérek 100 méter mély álomba merülök és végre kialszom magam, isteni lesz. Mikor már annyira kimerült vagyok, hogy a fáradtságtól, meg a fáradtság miatt legördített kávétól már néha remeg a kezem, akkor stop. Mondjuk már estére regenerálódnom is kell mert jön a salsa caliente, után pedig spanyol sonka, sajt és egy kis száraz vörös Rioja-ból, hm, esti mámor.
A vágy
Figyeled, de ők már régóta figyelnek téged,
minden vágy mögött az éles emlékképek
Megkóstolnak, lökdösnek és hazahúznak,
Te botladozol, hol otthonuk van te csak rab vagy.
Erősen markolják kezedet, édesen
Rádlépnek és te hagyod, hogy a megegyenek elevenen.
1. André Kostolany szerint a tőzsde rövid- és középtávon 90%-ban pszichológia, ahol a logika nem sokat ér… „A tőzsdelélektan „tudomány”, amit csak megfelelő érzékkel lehet alkalmazni, tehát majdnem olyan, mint a művészet.
Saját élete van a tőzsdének, lélegzik vagy pulzál, rá kell hangolódni és, ha ez nem megy azonnal két lépés hátra, mert rögtön csúnyán megégeti magát az ember. Ez olyan mint valami áramlás (flow), ha az ember bejáratja magának az érzést, behuzalozza, akkor zsinórba csinálja a nyerőket. Persze a sok nyerő után túl magabiztossá válik, elkezd kapkodni, nem mérlegel, felrúgja a saját szabályait, és legalább a felét visszabukja annak amit megnyert.
2. André Kostolany elmesél egy történetet a pénz bűvöletéről:
- „Hallottad már? – kérdezi valaki az ismerősét
- Meier barátunk meghalt!
- Ó, de szomorú, vajon mi baja volt?
- Azt hiszem, az a kétmilliója.
- Nem erre gondoltam, úgy értem, mi hiányozhatott neki?
- Talán úgy félmilliónyi.
- Még mindig nem érted, miről beszélek? Mitől halhatott meg?
- Vagy úgy! Az teljesen világos: a különbözettől!”
A pénzről. Itt mindegy, hogy mennyit nyer az ember vagy milyen jómódú lesz néhány év alatt, a megkeresett pénz sosem elég. Ha nyerek nem eleget, ha bukok miért nem kevesebbet, ha nem csinálok semmit elmegy mellettem a piac, plusz beszarinak érzem magam. Több év hozzászokni, hogy majd mindig jön a következő lehetőség. Hiába örülök, hogy nyertem 40 ezret a mellettem ülő srác 10x annyi pénzzel 400 ezret nyert fél óra alatt. Bátornak kell lenni, de nem a vakmerőnek. Plusz a benyelt ideg. Ja, és nem nézegetem az árfolyamot, ha már egyszer lezártam a pozit, mindegy, hogy utána néhány perccel robban fel az árfolyam. Ahhoz is hozzá kell szokni, hogy amíg nincs lezárva a pozi, addig nem keresett semmit az ember, a piac egy nap alatt kitörölheti a több napig vagy hétig érlelgetett profitot. Az ember észre sem veszi, hogy több pénze van, mert annyira megnőnek az igények, ugyebár az ember a buliban hirtelen mindent fizet, mindig taxizik, a Sparban nem nézi mi mennyibe kerül, hanem mindenből megveszi a legegzotikusabbat. Az ezres kategóriának megszűnik az értelme, az egységnyi pénz a 10 ezres lesz. Egyébként könnyen lehet kezelni a pénzt a tőzsdén, mert sosem készpénzről van, hanem excel-pénzről. Nem fáj annyira a nagy bukó, a nagy nyerőt meg szép lassan felőrli a nagylábú életszínvonal. Azzal a legelején meg kell barátkozni, hogy az ember legalább egyszer hatalmasat fog bukni, amikor úgy elönti a meleg, hogy teljesen ledermed. Ez mondjuk jó esetben a vagyon fele, vagy egy féléves nyerő, rossz esetben 10 éves vagy életfogytiglani adósrabszolgaság. Ezt most szó szerint értem. 21 évesen havi 250 ezer büntető kamatot fizetni az nem könnyű (nekem 300e volt a beugró).
3. Van úgy, hogy az ember alaposan átgondolja, hogy mi lenne a leghelyesebb döntés, amit hozhat, mégis a többiek vagy a piac hangulata nagyban befolyásolja döntésében.
„A profi tőzsdés reggel érett megfontolás után elhatározza, hogy ilyen és ilyen okok miatt összes értékpapírját eladja. Belép a tőzsdére és azt tapasztalja, hogy ott igen optimista hangulat uralkodik. Egy másodperc alatt az ellenkezőjét teszi: megváltoztatja a tervét, és újabb papírokat vásárol a meglévőkhöz.”
Az embernek kötelező kialakítani valamilyen kereskedési stratégiát, különben, csak össze-vissza fog csapkodni és folyamatosan fizeti be a pénzt a „tanfolyamra”. Nem lehet folyton mások után rohanni, meg birkamód a tömegekkel menni. De amíg az ember rá nem hangolódik a tőzsdére hétről hétre be kell, hogy fizesse a tanfolyam díjat, a tanuló pénzt. Valószínűleg ez a világon az egyik legdrágább tanfolyam, mivel mindegy mennyivel játszol a szükséges bukó annak megfelelő nagyságrendű lesz, plusz a költségek, amelyek láthatatlanul elviszik a megkeresett pénz felét. A tanfolyamra a példa. Nem nyitok pozit fél 10-ig, megvárom hogyan alakulnak az erőviszonyok az első fél órában.
4. Trendek, a három fázis
A bull trend úgy néz ki, hogy az első hónapokban fel sem ismeri az ember, mosolyog, hogy ő ugyan nem vesz bele, mert bármikor újra korrigálni kezdhet a piac. Majd eltelik néhány hónap, amikor már nagyon veszélyesnek tűnik minden, mivel olyan sokat ment. Azután egy idő után egyre feszélyezettebbé válik az ember, hogy eladók nincsenek, a piac meg megy fel. Tulajdonképp venni kéne, az ember már eljut odáig, hogy felfogja , hogy venni kellene, de meg nem mer, illetve bele-bele kap és egy töredék részét megfogja az emelkedésnek, de nem tud ráülni a trendre. Ha rá is ül pont jön egy-két napos lefelé kör és akkor kiparázik. Három hónap múlva már teljesen világos, hogy venni kellett volna. Persze sokan hasonlóan jártak és alulsúlyozódtak, mindenki arra vár, hogy legyen egy 10%-os korrekció és akkor majd beszállhatnak. Esni persze nem tud a piac és tovább zsinóroznak mindent felfelé, kicsi lépésben haladunk fel, néha meg belehúznak. Most már az ember úgy érzi, hogy lemaradt és kimaradt, pedig visszatekintve minden egyértelmű volt. A fordulópont mindig akkor jön, amikor már senki nem számít rá, amikor az ember belevesz, mert holnap úgy is menni fog tovább felfelé. Azután olyan méretes zakót raknak a piacra meg az emberre, hogy ilyenkor mindenki csak néz ki a fejéből, meg hümmög, hogy ja adják az OTP-t, de cselekedni csak kevesen tudnak.
tutto quello che vorrei
Aretha Franklin - Killing me softly...
A minap megnéztem a horoszkópomat, pontosabban, hogy a skorpió jegy jellemvonásai mennyire illenek rám és lám-lám, mintha csak önmagam lépett volna ki a tükörből, olyan nagy volt a hasonlóság. Mint Orpheusz gumikesztyűt húztam és beléptem a tükörbe, hogy kivonszoljam onnan árnyékomat mit a fényem vetett.
Amit rögtön a cím mellett kiemeltek: "Féktelen szerető" - Ahan, mondtam magamban, ez jól kezdődik, kipipálva. Az viszont már fura volt, hogy az első két bekezdés is erról szólt, nem tagadom hízelgő volt a leírás, mosolyogtam is.
Hevesen, roppant kitartóan udvarol. Szélsőséges, mint minden Skorpió, hol gyöngéd, figyelmes, előzékeny és megértő, hol pedig agresszív és veszélyes. Ha nem hagyja magát a kiszemelt kedves? Nos, magára vessen, mert sokat veszít! A Skorpió férfi tudatosan választ. Tudja, milyen partnert akar. Elvárásai nem csekélyek, mert a végletes erotikára éppúgy szüksége van, mint a gyengéd, becéző szavakra.
Ugyanakkor védtelen is a szerelemben, hiszen meglehetősen érzelmes típus, s nem tud félszívvel szeretkezni. De társának éreznie kell, hogy ráhangolódott, hogy azután együtt induljanak el az érzelmek különös, furcsa útján, s ez az út soha nem lesz rövid.
Valami szerelmes kalandfilm jut az eszembe, ahol a kamera fókuszában egy halkan recsegő magnetofonról szól egy francia muzsika - mondjuk legyen Piaf - , kellemesen, lágyan, mintha a teremtés első órájába fordult volna vissza az idő és minden lélegzet még a vágy teremtő erejében izzana. Igen, becsukott szemmel is átlátnak egymáson, pedig még épp csak örvénylően egymáshoz simultak. A háttérben két alak bontakozik önmagából a másikba, a hőségben, a félszavakban a kép már kicsit homályos, már az első érintesek is hullámzóan futnak végig és vörösbe borzolják az ajkakat.
De van benne kalandvágy is és végtelen menetelés az ismeretlenbe, átszelve sivatagot egy rózsáért az alkonyatban csak, hogy egy pillanatig megérintse, majd vérző szívvel elfelejtse. Veszélyes - mint egy repülőgép szerencsétlenség, ami váratlanul ér és már csak azt hallod, hogy csörömpöl minden és sikoltoznak, a világ égni kezd, igen ez mégis Veled történik, de miért, mindegy ezt rendelte a sors, ég veled.
Félszívvel pedig nem lehet, csak ha "ezer karral ölellek" és te a világot szerelmesen velem öleled, pillanatokra az ég eleredt, a föld pedig felitta a könnyeket. Nincs és nem is volt annál nagyobb béke, mikor a test végre megpihent, otthonra lelt a másik hullámzó tengerben, végigfutva a homokos fövenyen. Csak az ujjaik maradtak szorosan egymásba fűződve a nesztelen, kíváncsi szellőbe. Hamar érkezett a kukucskáló kikelet, nem hozott aranyló mézet, csak szomorúságot csepegtet. A hullámok belül elcsitultak, kihűlt lábnyomok a parton elmosódtak. Az együtt lüktető szívek, riadtan hirtelen szétröppennek.
Amikor megérkeztek, Easter és July már kirángatta Scoutot vezetőülésből, és keservesen jajveszékeltek a holtteste fölött. Lone odafordult Consolatához, és így szólt: - Én már túl öreg vagyok. Nem bírom megcsinálni, de te igen!
- Fölemeljem?
- Nem. Hatolj bele! Keltsd életre!
- Hatoljak bele? Hogyan?
- Lépj közbe! Csak lépj közbe! Segíts neki, leányom!
A fiú testében látott egy tűhegyni pirosat, amely egyre hátrébb húzódott. Consolata minden erejét összeszedve, leginkább a félelemhez hasonló érzéssel bámult erre a tűhegyni pontra, míg az egyre nagyobb lett. Azután még tovább nőtt, így beleszivároghatott, majd beleáramolhatott a levegő. Consolatának pokolian fájt ezt nézni, de mégis úgy összpontosította a figyelmét, mintha a szerencsétlenül járt tüdő az övé lett volna.
Scout kinyitotta a szemét, nyögött egyet, és felült.
Consolata először akkor próbálta ki, amikor az önfeláldozás kevésnek bizonyult, és ez pánikot eredményezett – úgy látszott, hogy semmi sem segít a betegen –, azután, amikor a segítség és a remény nélküli helyzet Consolatát földühítette, magára vállalta a dolgok irányítását. A közbelépést, hogy megtalálja a fény tűhegyét. Hogy kedve szerint alakíthassa, kiszélesíthesse és megerősíthesse. Hogy időről időre újjáélessze, sőt föltámassza Mary Magnát, aki a rendkívül erőteljes közbelépések hatására úgy izzot, mint egy lámpa, egészen addig, amíg Consolata lelke közt ki nem lehelte a lelkét.
Pontosan az ellentéteként annak a vak évszaknak, amikor a mocsokban fetrengett az élő emberrel, és azt hitte, akkor lát először tisztán, mert olyan erőteljesen nézett. De őt, akit félig átkoztak, félig áldottak, Isten megszólította. Elégette a zöld fényt, és a helyébe olyan tiszta látást tett, amely átokkal sújtotta, ha igénybe vette.
Toni Morrison – Paradicsom
Csak a test és az írás - feketén, fehéren

















RSS
balinto 2006